A legtöbb agilis csapat ismeri a retrospektívot. Vagy legalábbis azt a változatát, amely valójában egy megbeszélés — cédulákon, táblán, bevált kérdésekkel.

Ezek a retrook hasznosak. Jók arra, amit csinálnak: racionális szinten visszatekinteni a folyamatokra, azonosítani a szűk keresztmetszeteket, megfogalmazni az action itemeket.

De valami rendre kimarad belőlük. Valami, ami a csapatot igazán mozgatja — de a fehér táblán soha nem jelenik meg.

Az alkotásalapú retrospektív ezt a valamit keresi.

Mi az agilis retrospektív — és mire való valójában?

A klasszikus agilis retrospektív az egyik legértékesebb scrum-ceremónia. Célja: a csapat reflektál az elmúlt sprintre — mi ment jól, mi ment rosszul, mit érdemes megváltoztatni. A fókusz a folyamaton, a rendszeren, a működésen van.

Ez értékes és szükséges. De van egy határa: azt mutatja meg, amit az emberek hajlandók hangosan kimondani, racionálisan megfogalmazni, és névvel vállalni.

Ami nem hangzik el — az általában pontosan az, ami a legtöbbet számít.

„A problémát mindenki tudja. De senki nem mondja ki. A retro arra lenne való, hogy segítsen kimondani — de ha ugyanolyan formátumú, mint a többi megbeszélés, ott sem mondják ki.”

— visszajelzés egy agilis csapattól

Mi az alkotásalapú retrospektív?

Az alkotásalapú retrospektív nem váltja fel az agilis retroo — kiegészíti. Más szintre visz. A vizuális önkifejezés, a kreatív alkotás, a metaforák és szimbólumok eszközeivel eléri azt, amit a verbális, racionális megközelítés nem tud: az érzelmi szintet, a kimondatlant, a testbe zárt feszültséget.

Nem a folyamat a fókusz. Hanem az ember a folyamatban.

Nem verseny — hanem réteg

A fontos különbség: az alkotásalapú retrospektív nem azt mondja, hogy az agilis retro rossz. Azt mondja, hogy más rétegen dolgozik — és van, amikor pontosan ez a réteg hiányzik.

Egy csapat, amely rendszeresen használja a klasszikus retroo, időnként elakad. A cédulák ugyanazok, a problémák visszatérnek, az action itemeket megfogalmazzák — aztán három sprinttel később ugyanott vannak. Ez nem a retro hibája. Ez annak jele, hogy a probléma mélyebben van — és oda kell menni.

Mit csinál pontosan az alkotásalapú retro?

A LélekrajzOK alkotásalapú retrospektívben a csapat tagjai vizuálisan fejezik ki a sprint tapasztalatait — rajzban, metaforában, szimbólumban. Ez megkerüli a „mit illik mondani” szűrőt, és megmutatja, amit a szavak nem mindig tudnak: hogyan élte meg mindenki valójában ezt az időszakot.

Az eredmény: az emberek másképp néznek egymásra. Látják, hogy ugyanaz a sprint milyen különböző élmény volt különböző embereknek. Empátia keletkezik. Bizalom épül. És ebből a helyből már lehet igazán folyamatot is javítani — nem csak szavakat cserélni.